A legjobb barátom, Marci most töltötte be a 18-at. Az ezt megelőző két hétben rátört a,,pánik", érezte, hogy egy új lorszak kezdődik. Írt egy ,,epilógust" és kedvet kaptam én is. Sokaknak ez a 18 csak egy szám, de aki betölti, az érzi; nagykorú lett. Három hét múlva én következem. De senkit sem fog érdekelni, hiszen december 23.-án születtem és olyankor már mindenki karácsonyi lázban ég. Egyik bevásárlóközpontból a másikba, néha egy kis Jingle bells az autó rádiójában, meg kiviágított villanyoszlopok. Sok éve ennyi a Karácsony és már nem tud megérinteni. Jó, együtt a család, meg fenyőfa, meg kaja, meg ajándékok, de már nem érzem... Egész éveben felém sem néznek a nagyszüleim, míg a többi unokának mindenben segítenek, és Karácsonykor eljönnek, hogy lerendezzék egy ajándékkal (pl.: egy pulóverrel) a szülinapomat és a Karácsonyt. Mikor kicsi voltam, akkor sem volt másképp...
Tizenhárom év telt el azóta, hogy apám elhagyott minket, mindössze öt éves voltam, de nagyjából értettem, miről van szó. Sokat veszekedtek apa nőügyei miatt. Végül apám bejelentette, hogy elmegy és itthagyja anyut három gyerekkel. Anyum 34 éve volt, három gyerekkel...sehová nem akarták felvenni, mondták, hogy öreg, meg sok a gyerek, stb. Így került kényszerből a BKV-hoz forgalomirányítónak. Volt, hogy koráben fektetett le aludni, mert ha ad vacsorát, akkor reggelink nem lesz... De megcsinálta. Azóta is ott dolgozik és szereti a munkáját.
Miután apám elment és anyum dolgozni kezdett, a testvéreim vigyáztak rám nagyrészt.A nővérem 11, a bátyám 9 évvel volt nálam idősebb. Kamaszok voltak, benne a ,,bulizós-piálós" korszak kellős közepén és pont nem arra volt szükségük, hogy a kicsi hugit pátyolgassák. Volt olyan, hogy mikor anya éjjel dolgozott és nekik kellett rám vigyázniuk, lefektettek korán és elmentek bulizni... de egyik éjjel, mikor ezt csinálták, nagyon belázasodtam. Hat évesen még nem tudtam magam ellátni, így kiszáradtam. Csak annyira emlékszem, hogy a nővérem sírt utána az ágyamnál és anyu nagyon leszidta.... Tudtam, hogy a testvéreimnek is csak teher vagyok...
Jó tanuló voltam, tettem a dolgom. Versenyek tömkelegén vettem részt, a nővérem pasizott, a bátyám drogozott, anyu pedig folyton dolgozott, több helyen is, hogy meg tudjunk élni. Bár mindenem megvolt, lelkileg tudtam, hogy valami hiányzik. Anyu hívő lett, mikor 2 éves voltam, így abban a közegben nőttem fel. Én is megtértem 14 évesen, és ez így helyes. Anyám viszont nem nevelt, csak tiltott, és a hitébe menekült. Üvegbúrában nőttem fel, mert mindentől óvni akart, nehogy olyan legyek, mint a testvéreim. Nem fogok Neki csalódást okozni, csak rossz, hogy nekem semmit sem szabad, és mindig a hittel jön... Ezt nem szabad, azt nem szabad. Én is hívő vagyok, most váltottam gyülekezetet és szeretem az Urat. De ezekkel a tiltásokkal épp az ellenkezőjét éri el... amint elszabadulok itthonról, mindent meg fogok tenni, ami kimaradt eddig az életemből az ő túlzott szigora miatt. Tisztelem és szeretem, mert azért dolgozik ennyit, hogy mindenem meglegyen, de nem tarthat örökké kalitkában...
A hitem segített abban, hogy ne roppanjak össze. Tizenegy évesen jöttem rá apám nőügyeire és nagyot csalódtam benne. Az egész apámról alkotott képem oillanatok alatt romokban hevert. Tizenkét évesen pedig a saját nagyapám tépte le rólam a ruhát és akart megerőszakolni... Ami a legrosszabb, hogy senki sem hitt nekem...
Talán a rossz családi háttér indokolja, hogy mennyire kerestem később a boldogságot a kapcsolataimban. De sehol nem találtam meg. Épp most lett vége egy tíz hónapos kapcsolatomnak és nagyon megsínylettem... Rengeteg fájdalmat kaptam tőle... és most anyumtól is vigasz helyett azt kapom, hogy: ,,Én megmondtam."- Mintha neki nem lett volna két házassága...
Gyakorlatilag csak az elvárások lebegnek a fejem felett.. Tanulj, légy okos, első a suli, teljesíts, segíts anyádnak, és persze tartsd magad! Mert ez olyan egyszerű... Fáj az élet. Fáj, hogy épp a saját családom bántott a legtöbbet, fáj, hogy feladtam az elveimet és fáj, hogy senki sem ismeri azt az érzékeny lelket, aki a mosolygós arc mögött lakik. Ők csak azt látják, hogy csillog a szemem... csak azt nem tudják, hogy nem mindig az örömtől...
Ami még segít, az a hitem, a költészet és a zene, meg az a megmaradt két ember, akiket remélem, sosem fogok elveszíteni...
